Túl vagyunk rajta. És ez a legjobb, amit elmondhatok az egészről... Nem mondom, hogy soha többé nem csinálom végig, de örülnék, ha legközelebb nem így menne.
Az elején még minden frankónak tűnt: reggeli készülődés, csomagbepakolás az autóba, sírós búcsú anyától, aztán irány Bécs. Julcsi kb 10perc alatt elaludt az autóban (mindig ezt csinálja), gond nélkül jutottunk át Pesten, és az autópálya is jól járható volt. Kétszer álltunk meg pihenni, Julcsi csak az elsőnél nézett fel kis időre, a másodikat végigaludta.
A repülőtéren viszont már elszállt az összes jó kedvem és önbizalmam, mert rettentően izgultam, hogy minden rendben menjen. Annyira, hogy elsőre fel sem fogtam, amit a lány a becsekkolásnál mondott arról, hogy késni fog a gép... Csak utólag állt össze a mondókája lényege, mikor szembesültem a kiírással, hogy bizony itt várni kell, mindjárt 70percet... :/ De addig még át kellett esni a csomagbecsomagoláson, csomagleadáson (Julcsié túlméretes lett a hordozó miatt), búcsúzkodáson apától és tesótól, meg némi ellenőrizgetésen.
Aztán jött a várakozás, közben egy állva etetés a mozgássérült mosdóban (borzalom volt), mert 2emberből kettő nem tudta megmondani, hogy hol van külön hely, ahol meg tudom etetni Julcsi, nekem meg már nagyon sürgős lett volna. Tetejében hiába csomagoltam külön nagy műgonddal a folyékony bébitápszert, az nem ment át a szigorú ellenőröknél... Két választás volt: vagy azonnal és bontatlanul kidobom, vagy megetetem Babkát ott, a tranzitváró előterében, míg másokat ellenőriznek. Én megpróbáltam, aztán végül én ittam meg, mert a nagy idegeskedés közben megéheztem :) Hát, megértem hogy a gyerek miért köpte ki :D
A repülőn mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, csak Julcsi nem viselkedett az előírásoknak megfelelően :D Mindenhol azt olvastuk, hogy a le- és felszállás gáz lesz, viszont utazás közben végig aludni szoktak az ilyen korú babák. Azt hiszem, fel kellett volna olvasni a kislányomnak is, mert fordítva csinálta: le- és felszállásnál aludt, mint a tej, út közben viszont - egy 20perces szundit leszámítva - végig ébren volt, és végig igényelte a foglalkozást. A falra szerelhető mózeskosárnak csak annyi hasznát vettem, hogy tudtam enni (állva), míg benne feküdt. Amúgy végig kézben volt. És persze megéhezett. Kétszer is. Mert ilyen körülmények közt nem tud nyugodtan enni, nem lakik jól, csak elveri a nagy éhségét. Hát, pompás dolog repülőn szoptatni, mondhatom. Nem győztem takargatni magunkat, hogy ne lásson senki. Wehhh... Igen, szégyellős vagyok, na. Meg nem akartam megbotránkoztatni senkit.
Aztán nem elég a késve indulás, a leszálló reptér is dugig volt, úgyhogy ott köröztünk a levegőben egy csomót, mire lett szabad jelzésünk. Szegény Attila meg rommá izgulta magát, mert hivatalosan 22:55kor
kellett volna leszállnunk, és terveink szerint éjfélre itthon is lettünk volna, ezzel szemben a gép éjfél után szállt le, és még mindig nem volt szerencsénk, mert újabb negyed órát vesztegeltünk a gépen, ugyanis nem nyitották ki kaput. Kezdett elgurulni a gyógyszerem... ha Julcsi nem kezdett volna durván látványos és egyértelmű flörtölésbe a mellettünk ülő, harmincas pasival, akkor igen mogorván szálltam volna le a gépről. Így meg röhögtünk :)
Attila megrendelt egy reptéri fogadó szolgáltatást, hogy legyen segítségem, ha már ő nem tudott velünk jönni. És mint a filmekben, várt egy lány, táblával a kezében, rajta a nevemmel :) Muris volt. Meg nagyon segítőkész. Néha már egyenesen hülyén éreztem magam, annyira. Majd ő viszi, tolja, intézi, megoldja, összegyűjti, én csak üljek le nyugodtan. (Hehe, majdnem 4órát ültem előtte :D) Így aztán gyors volt a vízumellenőrzés, elkísért sört venni (és mivel volt csókosa a boltban, kedvezményt kaptam, bibiii), aztán futkározott pár kört, mert a babakocsi nem került elő (de a csomagok épségben megvoltak), Aztán nagy nehezen összeállt a dolog, és találkoztam Atival, és nem volt szabad sírni Lal előtt (róla majd később, bővebben), aki hazafuvarozott minket... De végre együtt, itthon, összebújva...
