Anya lettem. Egy csodálatos kislány anyukája. Még csak egy hete, de már tudom, hogy az élet soha többé nem lesz még csak hasonló sem a régihez. Néhány szempontból kevesebb, de alapvetően sokkal több, mint volt.
Ennek megfelelően ez a blog sem lesz olyan, mint amilyennek indult. Nem akarok átfordulni teljesen babázósba, mert ez nem az a hely, így aztán sokkal ritkábban fogok jelentkezni.
De Julcsiról most mesélek kicsit.
2013.10.31én, 10órára mentünk be a klinikára, átestünk a felvételi vizsgálatokon, majd kaptam egy kis ösztönzést is (burokrepesztés és homeopátiás bogyók), hogy jó ütemben haladjon a szülés. A szülőszoba nagyon barátságos hely, Attila meg végig velem volt, és tartotta bennem a lelket, de én így is nehéznek éreztem a vajúdást, főleg a vége felé. Volt pár olyan momentum, amire nem szívesen emlékszem vissza, de majd helyre rakom magamban. Egy a lényeg: 15:32kor megszületett a lányunk, 55centivel, 2900grammal, sűrű sötétbarna hajjal, hosszú körmökkel! Az érzés leírhatatlan, nem is próbálkozom vele. Meglepő módon az összes fájdalmat törölte az agyam, mikor a mellkasomra tették a még csúszós kisbabámat, és belenéztem a szemébe... azokba a csodálatos acélkék szemekbe...
Ezzel szemben a gátseb varrása - ami elméletileg lazább dolog,mint a szülés - viszont elég rosszul érintett. Brrr... Napokig utáltam ülni - hogy a többi, kikerülhetetlen biológiai részletet ne is említsem.
A kórházban mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, nagyon örülök, hogy megengedhettük magunknak, hogy ott szülessen a mi kis Julcsink. Igyekeztem megtanulni a legfontosabbakat, de ez nem matek vagy kémia, itt nincsenek szabályok meg általános igazságok, csak rutin, tapasztalat, türelem és sok-sok odafigyelés.
Hétfőn jöttünk haza, onnantól indul a nagyüzem. Egyelőre nehezen állnak össze a napjaink, de még optimisták vagyunk - és már rettentően fáradtak. Remélem, hamarosan elrendeződik minden egy követhető ritmusba.
Hiszen ha valaki ilyen szép, akkor biztos jó kislány is lesz:
