(K)Öltözködős

A hétvége szinte teljesen a ruhák vonzásában telt. Ugyanis eljött az a pillanat, mikor reggel ott áll az ember kerekedő hasú lánya a nyitott szekrényajtó előtt, és kétségbeesetten döbben rá, hogy nincs egy rongya sem. Illetve van. Rengeteg. Épp csak többsége egyáltalán nem jön fel. Amik véletlenül igen, azok meg nem nagyon passzolnak össze - vagy az aktuális időjáráshoz... Dráma, én mondom.

Sürgősen cselekedni kellett, így egy fél délutánt áldoztam arra, hogy az összes létező ruhámat felpróbáljam, illik-e még egy ilyen hashoz méretben és fazonban. Lehangoló volt a végeredmény: egy bőröndnyit küldtem parkolópályára. Vagyis vittem haza a szüleimhez, a régi leányszobámba. Ahol másnap egy egész délelőttöt szántam arra, hogy az otthon tartott ruhákat is mind felpróbáljam, de legalább kiterítsem az ágyon, hogy megszülessen a döntés a további sorsáról: jön velem Pestre, marad ott, mert hátha jó lesz még, vagy azonnali hatállyal kitoloncolom, mert egy anyuka ilyet már nem vesz fel. (Na jó, bevallom, azért élveztem, ugyanúgy, mint kislánykoromban :D)

Jelentem, lett néhány rongyom, de nem úszom meg a vásárlást.

És ha már így belejöttem a pakolásba, átnéztem a többi holmimat is. Meghökkentően sok dolgot sikerült felhalmoznom 33év alatt, pedig viszonylag rutinos selejtező vagyok. Kivéve, ha mécsestartókról van szó. Vagy valami kreatívan továbbhasznosíthatóról. Esetleg edényekről... :)

Az első kör holmi elszállítását kipipáltam (ezt az adagot 3körben tudtam felhordani az autóból a lakásba), de tippelek még néhányat. Ebből minimum egy Marosra lesz. Na, az még egy izgalmas logisztikai feladat: szintén ruha és edény témakörben. Szerintem a közönség segítségére is szükségem lesz, hogy megoldjam. Még a jövő hétvégén, mert utána jönnek a cccccajoooook :D

Jókedvgyár

Ma nem dolgozom. Főnökbácsi nem ment be, és engem is erre buzdított. Nyilván nem kell kétszer mondani :D (Éljen a családközpontú munkahely, rugalmas munkaidő és megértő főnök!)

Elmentem hát vásárolni: fel kellett tölteni kicsit a kamrát / hűtőt - meg magamat is, úgyhogy shoppingolásba csapott át a dolog :D Mégis csak tudok én 2órán át lébecolni :D

És ennek eredményeként van új orchideának való cserepem (igen, átlátszó), néhány új növényem (levendula, bazsalikom és menta), amik majd jó illatot  varázsolnak a lakásba, és egy feleslegesnek látszó, ám mégis hiánypótló kacatom: a zsemletartó.

Igen, az: zsemletartó: egy darab zsemle befogadására alkalmas, légmentesen zárható műanyag tároló - gyanítom az uzsonnás doboz light verziója. Mivel én soha sehová nem megyek úgy, hogy egy zsemleszendvics lenne nálam (az mire elég, de őszintén? :D), hülyeségnek is tűnhet a dolog. Egészen addig, míg rá nem hökken az ember, hogy egy személyre főzve minimális a hagymafelhasználás. Olyan picit meg nem mindig kapni, amekkora kell... és kidobni sem akarok alkalmanként egy fél hagymát. Ezzel a zsemletartóval viszont simán tudom hűtőben tárolni a maradék felet, következő felhasználásig :) Mondtam én: hiánypótló :D

4kerekű

Már 2napja vezetek. Egyedül. Budapesten. A magam részéről ez határtalan örömmel és büszkeséggel tölt el - és ezt az élményt sem biztos, hogy átélhettem volna, ha nem borítja fel a jól megszokott kis életünket ez a forgószél. (Szóval köszi :D)

2napja nem utas vagyok, nem biciklit tekerek és nem is tömegközlekedem. Még nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez a legjobb módja az utazásnak, de alakul. Összehasonlítva a korábbi opciókkal, a vezetés egy csomó új élményt és tapasztalatot ad. Például:

- találtam a fejemben egy térképet :) Kicsit elnagyolt ugyan, meg halvány is, de létezik. Belső iránytű is. Ezeknek köszönhetően úgy tudok eljutni A-ból B-be, hogy bár elsőre csak ködös elképzeléseim vannak, mégis sikerül célba érnem, értékelhető szintidőn belül, a forgalmi viszonyoknak kb. megfelelően. (Jóna, az Útvonaltervező is segített ma egy kicsit)

- koncentráció, káromkodási készség és önuralom fejlesztő hatása kimagasló. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék: olyan sok mindenre kell figyelni, hogy simán elfáradok tőle, és bár felmérgelnek a "Hülyeautósok", a "Hülyebiciklisek" és a "Hülyegyalogosok", de mégsem alkalmazom a vendettát (vélt vagy valós) sérelmeim megtorlásaként (azért a mai biciklis közel járt egy beszóláshoz, de akadt nálam bátrabb... persze, ők ketten voltak és fiúk :D).

- a Tébetű a hátsó szélvédőn igenis biztonságérzetet ad, és nem ciki dolog :D Még ha mindenki kényszeresen meg is akar előzni akkor is, mikor már én is a limit fölött járok.

- alkalmat ad az emberek közti szóbeli és nonverbális kommunikációra :D Például akkor, mikor a nagy terepjárós lefitymálóan benéz a kisautóba, én meg bájosan rámosolygok :) Vagy mondjuk a tankolás: tegnap este felvillant a gonosz sárga fény. KisJimny éhes lett. Akkor már nem volt kedvem foglalkozni vele, áttettem reggelre a projektet. Amire alaposan fel is készültem, hiszen ez volt az első Attila nélküli tankolásom. Így aztán csini ruha, kormozott pillák, rúzs - és irány a kút. Ott mindig van segítség. Mindig férfiember. Erre építettem fel a stratégiámat :) Maradéktalanul bejött: a kutas fiú elé penderülve megkérdeztem tőle (ártatlan szemekkel): "Szia. Segítesz nekem?" És meg volt oldva. Megmutatta, hogy csinálják ezt a nagyok és a profik. Meggyőző volt :D Viszont legközelebb máshova kell mennem, ha ugyanezzel a módszerrel akarok operálni :D Lehet, egyszerűbb lenne saját kézbe venni a dolgokat? :)

Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy leszek-e valaha méltó ehhez a kis kajla autóhoz... mármint hogy össze fogom-e én is koszolni úgy, mint Attila? (Nagyobb összeget ne tegyetek rá :D)

Az első nap egyedül

Kelés hajnal (!) 5kor. Mondjuk sok alvás előtte sem volt, mindketten forgolódtunk egy ideje... Szokásos kávé, tea, öltözködés, ágyazás - de ilyen korán (és ilyen lelki állapotban) nem lehet reggelizni, ezt kihagytuk. Helyette utolsó csomagellenőrzés, még egyszer átvettük, mit hol találok / zárok el / javíthatok meg. Közben összeölelkezések, sóhajtozások - igen, én sírtam is. Jóna, nekem most ér (hülyehormonok)! Tetejében az idő is gyalázatos (12 fok, borult ég és a szél is fújt), ami még lejjebb nyomta a hangulatunkat.

Korán elindultunk a buszhoz, mert hátha - és hamar oda is értünk,mert Murphy. Kis vásárlás az útra (szendvics, innivaló, újság), mert hosszú lesz, aztán a kegyetlen búcsúzkodás a busz mellett, a hidegben... de legalább duplán volt okom odabújni. Vallomások, ígéretek, szomorkodás, bíztatás - biztos ez a szokásos a hasonló esetekben. Ettől még ócska egy érzés ám. És mindjárt 7óra, fel kell szállni, kérlek, ne sírj, nem akarok, erőltetem a mosolyt, de nagyon hamis (pedig nem akartam, hogy ez legyen az utolsó emléke egy időre)...

Busz elindul, integetés, robotpilóta: reggeli kell, utána irány a parkoló, pogi betöm, autó indít, gyerünk haza. Az első utam egyedül a városban. Szinte hibátlan. Pedig azt hittem, félni fogok tőle. Hamar hazaértem, nincs értelme még elindulni a klinikára, sem dolgozni, legyen házimunka. Továbbra is robotpilóta. Egész nap. Időpontok rendben, befelé az út rémálom a dugó miatt (mert persze nem arra mentem, amerre Attila javasolta, így kikötöttem a belvárosban, csúcsidőben... pfff...), munkaidő jól eltelik, hatékonyabb voltam, mint előre tippeltem. Sokáig maradtam, mert nem akartam újra dugót, így az egyszerű, ám csúf útvonalon remek időt futottam.

Összesítésben eddig 2hívás és 2üzenet Attilától (átszállásokkor, megérkezéskor), az út elfogadható volt, meleg van kint (ahogy tippelek, duplája az itteni hőmérsékletnek), nagyjából minden rendben. Kíváncsi vagyok, mikor találja meg a bőröndjébe rejtett kis meglepetéseket :) Én közben felélesztettem a skype-ot, mint kommunikációs csatornát, összeraktam a blogot, leveleztem a csajokkal, olvastam a bulvárnetet - bármit, csak "ne legyek egyedül"...

Az első estétől és az első reggeltől nagyon félek. Utána biztos könnyebb lesz, mindent meg lehet szokni, ráadásul ez csak 3hónap (vegyük úgy, hogy életemben utoljára vagyok "szabadságon" a családi kötelezettségektől), és annyi dolgot terveztem, hogy nem lesz időm szomorkodni... Persze, Attila borzasztóan fog hiányozni, de megígértük egymásnak, hogy hősök leszünk. Nekem könnyebb: itt van Babka, aki épp most is szórakoztat :)

Előzmények

Az egész 2012-ben kezdődött, amikor egy társkereső oldalon megismerkedtem Attilával. Az első találkozást követte néhány randi, míg szerelem, összeköltözés, eljegyzés és esküvő lett belőle - és igen, kislányunk, Julcsi (művésznevén Babka) is szépen növöget már a hasamban :)

Attila már azon az első alkalommal mesélt élete egyik legnagyobb kalandjáról, vagyis arról, amikor közel egy évet kint dolgozott Dubai-ban, mérnökként (naná, hogy mesélt: el akart kápráztatni vele :D).  Már akkor lehetett sejteni? Ki tudhatja ezt előre?

2013. áprilisában újra megkereste a régi cég, hogy folytatódik a repülőtér-projekt, és ha érdekli, csatlakozhat hozzájuk, úgy 2-3évre. Igen, Dubai-ban. A hír hallatán először szinte sokkot kaptam, hiszen akkor már 3hónapja tudtuk, hogy babánk lesz. Sok beszélgetés és némi vívódás után úgy döntöttünk: egy ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztani. Ő mindig is visszavágyott, nekem ideje lenne vagányabbá válni, és lássuk be, Babkának is remek indulás, ha multikulturális környezetben cseperedik.

Más kérdés, hogy emiatt mindent újra kellett terveznünk - pedig addigra már de szépen elgondoltuk (mi, a két kocka), mit és hogyan csinálunk, mire JulcsiBabkánk október végén megérkezik. Tehát biztosításokat kötöttünk és szolgáltatásokat mondtunk fel, bútorvásárlás és a vizes blokk felújítása helyett megesküdtünk, ezután hitelesíttettük / átírattuk  a papírjainkat, közben én újra tanultam vezetni...

A kint szülést viszonylag gyorsan elvetettük, így maradt az, hogy Attila utazik, én várok rá 3hónapot, majd visszajön a kislánya születésére, és az első 3hónapra, hogy aztán kiutazva meg tudja rakni nekünk az új fészket. Terveink szerint Julcsival csak akkor költöznénk, ha ő már megkapta az első 4hónapra rendelt kötelező oltásokat, és én is vagyok olyan rutinos anyuka, hogy el merjek indulni a nagyvilágba egy csecsemővel.

Attila eredetileg tervezett utazási időpontjához képest volt ugyan némi csúszás, ami komoly drámákkal tarkította az amúgy sem épp zökkenőmentes utolsó időszakot, de végül megkapta a június 26-ra szól jegyeket, vízumot, meg a szállásinfót. Akár örülhettünk is volna, hogy vége az idegtépő várakozásnak, és annak, hogy minden este úgy alszunk el, hogy ki tudja, hány ilyen lesz még... De nem jó várni az elkerülhetetlent - ami nem dráma, épp csak rossz lesz külön, messze egymástól...