Adott egy virtuális társaság, benne sok különböző ember különböző életkorban, érdeklődési körrel, lakhellyel, végzettséggel, világnézettel, élethelyzetben. Ebben a társaságban pedig kötődnek és feloldódnak az emberi kapcsolatok. Van, ami megmarad az éter szintjén, van, ami kilép 3D-be és élőben folytatódik tovább, évekig. (Nemrég persze nem csak lezárták, de teljesen le is radírozták a hálóról az Origo fórumot, de az nem tartozik szorosan a témához).
Nekem is volt sok olyan, akivel személyesen is találkoztam, aztán maradt 3, akikkel viszont már csak személyesen találkoztam. Ők az én internetről letöltött virtuális barátnőim. Van egy hármas csapat (Lyl, Szitak meg én), akikkel jó együtt hülyéskedni, szomorkodni, idétlenkedni és nyafogni. És akik megbocsátották, mikor hosszabb időre eltűntem. És van valaki, akivel a jelek szerint "szakítottunk".
Tény, hogy nem figyeltem rá eléggé, és érthető, hogy ez rosszul esett neki életének abban a borzasztóan nehéz szakaszában... De nem tudtam, hogy mi zajlik nála a háttérben. Szeptemberben még beszéltünk, utána ő elutazott egy hosszabb nyaralásra, aztán már nem nagyon kommunikáltunk, mikor visszajött...Éreztem én, hogy távolodunk, de nekem is zavaros időszak volt. Aztán december végén megtudtam a szomorú hírt: hogy apukája meghalt. Bizonyára nem jól kezeltem, bár igyekeztem: két barátnőmtől is kértem tanácsot, akik korábban átmentek hasonlón. Azt hittem, ennyi év és ennyi lelkizés meg "csernusozás" után ismerem, és jó a stratégia: nem nyomulok, de rendszeresen jelzem, hogy szemmel tartom, és ha szüksége van rám, bármikor elérhet. A jelek szerint nem így kellett volna, hiszen a legutóbbi életjel-bekérőmre már úgy reagált, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük, ha nekem ennyi csak a barátság... Vagy egy hétig pihentettem a választ, de csak megírtam, mert rosszul esik a "vád". Hiszen én kerestem, ő rázott le vagy nem is reagált. Érthető, ha ezek után nem fogom neki rendszeresen leírni, mi szép és jó zajlik az életemben, hiszen van, ami nem emil-téma. Találkozni meg nem akart. Elfogadtam, hogy gyászol, elfogadtam, hogy nehezen rakja össze az amúgy is lelki bajokkal terhelt életét a veszteség után... Vártam, és inkább nem sértődtem meg a lerázáson, a bezárkózásán...
Most viszont megírtam neki, hogy én hogy láttam az elmúlt egy évet. végülis, már mindegy, nem?
(Azért örülnék, ha rendeződne)
Sajnálom. Szerintem te jól csináltad (igen, időnként, de nem túl nyomulósan jelezni, hogy ott vagy, ha kellesz), vsz ő még mindig nem juthatott túl...én nem temetném el örökre. Az is nehezítés, hogy nagyon más élethelyzetbe kerültetek. Ez még köztünk is nehéz. A jó barátság túléli. Drukkolok nektek.
VálaszTörlésKöszi!
TörlésÉs igyekszem ám nem túltolni a "más élethelyzet" okozta dolgokat, hogy ne legyen ez nehezítés benne...